A fénykép ma emlékezni szólít. S mint
ifjú személyisége néma mása
ejti foglyul tekintetem. Arcképén,
mint rég, ragyog gyöngyházfényű pillantása.

Megrendít e percek intimitása.
Magasztosan éled lelkemben a holt.
Feltámad az elfojtott késő bánat.
S a gyengéd hálaérzet, hisz nekem Ő, volt.

Lágyan kelnek szárnyra a hozzá méltó
gondolatok. S meglep, mennyire allűr
nélkül élte kemény, tiszta életét
mindig értem. Hiánya, mais fájó űr.

Titokzatosan különös az anya
fiú kapcsolat. Szép, ösztönös viszony.
A magzati léttől számítottan él.
S bármely fél vesztesége dermesztő iszony.

Már húsz éve. De, ha májusi szellő
dúdol, s parkban sétálok álmatagon,
Ő ismét magához von betegágyán,
s törékeny áldott keze bolyong arcomon.

Nem. Nem kívánom szentté avatni. De
mégsem elfogultság mit szívem állít,
s tudatom sem hárít, hogy személyében,
Anyámként e földön nem akárki járt itt.